1. fejezet

Egy újabb fárasztó napon vagyok túl. A középiskola első éve teljesen kikészít.
Az új osztálytársak, akik csak lenézni tudnak, az új szokások, amiket lehetetlen megjegyezni vagy betartani. A tanárok, akik csak a diákok vérét szívják, de tanítani nem tudnak. Teljes káosz!

A házimat a táskámmal együtt a sarokba dobtam és úgy voltam vele, hogy egyik sem olyan fontos, hogy elrontsam vele a szerda délutánomat.

Vörösen izzó hajamat lófarokba kötöttem és valami kényelmes, itthoni ruhába öltözve elővettem a laptopomat. Felléptem a közösségi oldalakra, név szerint Twitter és Facebook, majd amíg töltött, elővettem egy albumot és a lejátszóba helyeztem. A dallamra lépkedve sétáltam vissza a laptopom elé. Csak a régi osztálytársaim közül keresett pár fő, de amúgy semmi érdekes. Ez is bizonyítja, hogy nem vagyok az a tipikus közkedvelt lány, akiért a pasik hátast dobnak. Én mindig nagyon maximum a barátságig jutok el, és általában ott is ragadok. Vörös hajam és szeplőim nem éppen azok a dolgok, amiket a legtöbb fiú értékel, a kifejezetten vékony és lapos alakomról nem is beszélve.

Ahogy egyre lentebb haladtam azok a dolgok között, amik tegnap óta történtek, megakadt a szemem egy poszton. Az egyik oldal, amit like-oltam, megosztott egy videót. 

"Mondjátok, hogy ti is odáig vagytok értük!:3"  

    Nem ismertem az előadót, így úgy gondoltam, egy próbát megér. A laptopom villámgyorsasága miatt időbe telt, amíg a videó lejátszható állapotba került. Ahogy hallgattam a zenét és néztem a videót, olyan deja vu érzésem támadt: én már láttam őket valahol. Hát persze! Édesanyám előszeretettel nézi azokat a bizonyos tehetségkutatókat. Ők is az egyik ilyenben voltak. Mennyit változtak! Emlékszem, édesanyám behívott, mikor a göndör hajú énekelt, hogy hallgassam meg, milyen tehetséges. Tényleg az, de nem különösebben voltam elragadtatva tőle. De egyedül énekelt. Biztos ő az? Közelebb hajoltam a képernyőhöz, hogy jobban szemügyre vehessem. Ő az. Hogy került össze még négy sráccal?

Gondolkozásomból a videó elhallgatása rántott vissza. Ahogy a göndör meghallgatása, ez a videó sem váltott ki belőlem szinte semmilyen érzést sem, de a kíváncsiságom nem nyughatott. Folyamatosan azon agyaltam, hogyan lett egy tagból öt. Addig töprengtem, míg el nem kezdtem FBI-osat játszani. Megkerestem a göndör meghallgatását, ahonnan kiderült a neve. Harry. És 16 éves. Hmm... tényleg tehetséges. Hiába, anyának jó ízlése van. Aztán a Youtube tudta, mit keresek, így hamar a többiekre is rátaláltam. Végighallgattam mind az ötük meghallgatását és ettől a perctől fogva jelenthetem ki, hogy valami teljesen megváltozott. A kis szöszi azokkal a gyönyörű kék szemeivel berántott egy olyan világba, amibe azt hittem, hogy én sosem kerülhetek. Estére az összes létező videójukat megnéztem, lassan már a neveiket is - keverés és gondolkozás nélkül - tudtam. Nem is tudom, mihez tudnám hasonlítani ezt a folyamatot. Talán ahhoz, amikor mész a lépcsőn, és ha nem vagy elég elővigyázatos, félrelépsz és gurulsz. Ez pont ilyen volt. Nem néztem az orrom elé és olyan tempóval estem, hogy onnan már nem volt visszaút. 

Lassan éjfélt ütött az óra, de én még mindig a laptopom előtt ültem, holott tudtam, hogy másnap iskola és még enni sem ettem. Mindig az a "Csak még egy videó." és tessék. 

- Nincs több videó! - parancsoltam magamra hangosan kimondva a szavakat és amíg meg nem gondoltam magam, lezártam a laptop tetejét, majd lábujjhegyen a konyhába osontam.

Folyamatosan a Szöszi - nekem csak Szöszi marad, hiába tudom, hogy Niall - Ne-Yo feldolgozását dúdolgattam. Egyszerűen nem ment ki a fejemből. Mi a fene van veled? Megráztam a fejemet ezzel próbálva Őt is kirázni onnan, de mindhiába. Benne maradt, akárcsak a dal a fülemben. Már most érzem, hogy Ő lesz az a dal, ami örökre a fülemben ragad, de ennek ellenére sosem fogom megunni. Hihetetlen, mire képes egy délután. Eddig majdhogynem szánakozva figyeltem azokat a hatalmas rajongókat, akik sikítoznak, ha meglátják kedvencüket és a bőgésük miatt megszólalni sem képesek. Nem értettem, hogyan lehet ennyire rajongani valakiért. De úgy érzem, hogy most én is valami ilyesmibe kerültem és megértettem. Mindennek van értelme, csak rá kell jönnünk, mi az. 

Én erre egy tökéletes példa vagyok. A tegnapomat még normális diákként hagytam magam mögött, de ma... ma már több vagyok. Kicsit úgy érzem, értelmet kapott az életem, hogy végre tartozom valahová, pedig azért ez egy kicsit túlzás. 

- Nem is tetszett a videójuk, akkor mégis mi van velem? - tettem fel magamnak a kérdést, két falat között.
- Kihez beszélsz, Kincsem? - kapcsolta fel a lámpát édesanyám, én ugyanis a hűtő fényében ettem. Igen, szándékosan hagytam nyitva az ajtaját, hogy legyen fényem.
- Áh, csak a tanulnivalót mondtam fel. - hazudtam az első eszembe jutó dolgot.
- Te eddig tanultál? - lépett mellém és a fejem búbjára egy puszit nyomott. - Azért ne vidd túlzásba! Egy ötös sem ér annyit, hogy kimerülj! - mondta, majd a szobája felé sétált. - Aludj jól, Drágám! - fordult vissza, majd magára csukta ajtaját.
- Te is! - kiáltottam utána.

Nem tudtam, mi ütött belém. Miért hazudtam? Szinte magamra sem ismerek. Azonnal el kell felejtenem ezt a badarságot! 

Ahogy visszaértem a szobámba, újra felnyitottam a laptopom tetejét és még az előzmények közül is töröltem mindent, ami hozzájuk kapcsolódik. Egy mosollyal nyugtáztam, majd a pizsamámat magamra öltve, hulla fáradtan dőltem be az ágyamba.

---

Sziasztok!

Íme megérkezett az első fejezet, ami nem a leghosszabb, de ez csak amolyan bemelegítés. Szándékosan nem a rész fölé írtam, hogy ne húzzam az időt olvasás előtt. 

Remélem, tetszett!! Ha igen (de ha nem, akkor is), örülnék pár megjegyzésnek, amiben kifejtitek az első benyomásotokat a történetről. Remélem, ezzel a történettel is sikerül pár olvasóra találnom!

Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki veszi a fáradtságot és elolvassa!:) Köszönöm Nektek!♥